Érzelem. Aztán kifogyott. Gyűlölet lett. Pedig azt hittem soha nem lesz máshogy. Úgy érzem bántott, bár semmi különösebbet nem csinált.
Leírhatatlan hogy utálom.
Ordít a fülemben a zene, csöndben ülök és írok, pedig ordítanék. Nem is tudom pontosan miért. Sírni akarok, üvölteni, sikítani. Kiborít az is, hogy nem fogom látni egész nyáron, de közben megint elvesztettem valamit. Valami boldogságfélét.
Meg közben rájöttem, hogy soha nem lesz normális kapcsolatom, mert képes vagyok az emberekkel egyáltalán nem törődni. Amúgyis önző meg irigy vagyok és mindenkit bántok.
Kicsit szokott bántani, hogy nem tudom mit hogyan kéne csinálni. De az egész életet nem mutathatják meg, mondjuk úgy sem tudnám leutánozni. Gondolom csak a hormonok tombolnak. De lehet, hogy bennem van a hiba.
Hogy rosszul szeretek. Talán észre sem veszem, hogy bántok másokat. Mert Ő is mondta, hogy nem ölel meg, mert akkor lehülyézem. Igazából csak zavarban vagyok vagy nem tudom. Megőrülök és az ellenkezőjét mondom. De nem akarom, hogy gyengének lássanak. Arra persze nem is gondolok, hogy talán Ő sem olyan erős, mint amilyennek látom, főleg mert fiatalabb.

"Takard el arcát,
Vakítja szemem,
Ifjan lett halott."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.