Most arra fogom használni ezt a nyomorult blogot, hogy kiöntsem a szívemet. Nem számít ki olvassa, és ki nem.
Elérzékenyültem. Van ilyen. Pedig ezt a filmet láttam. Pont tegnap. De az itt_és_moston kívül semmit nem tudtam kiolvasni belőle.
Annyira bánt, hogy nem tudok boldog lenni. Szörnyű azzal a tudással élni, hogy egyszer meghalunk. Hogy össze fog törni a szívünk, és ezt túl kell élnünk.
Nem megy ez nekem. Ihatok ahányszor csak alkalmam nyílik rá, de amikor elmúlik ugyanolyan üres a világ, mint előtte volt.
Annyi mindent érzek, annyi mindenre gondolok, de már kezdem azt hinni, hogy teljesen felesleges, mert csak a tetteimet látják az emberek. Nem tudják mit gondolok, mit tennék ha lenne annyi erőm, ha nem lennék én is csak egy kis ember, egy kis szánalmas ember, aki retteg. Retteg minden egyes percben, hogy mi lesz holnap. Hogy ki fog átverni. Ki fog bántani. Ki töri össze a szívem. És ki az aki komolyan gondolja azt, hogy szeret. Meg hogy az meddig fog tartani. Örökre veled. Nem. Ilyen nincs.
Elterelem a gondolataimat a legegyszerűbb kérdésekről, de még mindig majd megszakad a szívem. Mindig van valami ami elrontja a boldogságot. Már nem is merek örülni, mert akkor el fog romlani újra az egész. Nem akarok többet csalódni.
De ez értelmetlen így. Ha minden jó lenne azt megunnánk, egyre jobb és jobb pedig nem lehet, mert a végén nem marad jobb, és meg kell halnunk, hogy történjen valami.
Megint ráfogok majd mindent a szeretethiányra. Meg arra, hogy az az idióta mindig bánt. A másikat meg nem érdeklem. Senki nem törődik velem igazán. Úgy szeretnék valakit...
És már az a sok kedvjavító dolog jut eszembe, ami szépen lassan tesz tönkre.
Minden egyes nap egy kicsit meghalok.
Nem vagyok szőkehajú, kékszemű. Nem is szeretnék az lenni. De akkor legalább gondolkodhatnék azon, hogy mit vegyek fel holnap. Valószínűleg most akkor körmöt lakkoznék, és nem ezt a szánalmat írnám. De nem érdekel, hogy a lakkom lepattogzik, nem érdekel, hogy a hajam összevissza áll, hogy nem tanultam a biológiára sem. Hogy nem azon gondolkodom, hogy szerezhetném meg azt a bizonyos fiút. Azon gondolkodom, hogy mért nem esik szét a világ. El szeretnék menekülni. Mert félek. Félek, hogy valamit MEGINT elrontok, és nem tudom majd rendbehozni. Hogy elveszítek valakit. Hogy olyan dolgokat követek el, amitől mégjobban szétesek, és még ezer és ezer ilyen blogot kell írnom, ami úgysem marad meg túl sokáig, mert úgyis kitörlöm egyszer.
Nem számít. Nem is kéne ezzel törődnöm.. de ha egyszer ennyire mocskosul rosszul érzem magam.
Úgyis jobb lesz. Mindig ezt mondják. Lehet, hogy csak kicsit másnapos vagyok. Több, mint valószínű. Alig aludtam. Ez lehet a baj. Nem azért fogom leinni magam legközelebb, mert az menő, hanem azért, mert BETEG VAGYOK. Mindigis azért tettem, mert jobb, mint mikor az ereimet vágtam, és bele akartam halni, hogy nem szeret az akit én igen. Aztán összejöhetett volna, de elrontottam. Ahogy a benivel is elrontottam. Ha nem szeretek bele hatodikban még most is barátok lennénk. Még most is lehetnénk jóban, és akkor talán most jobban érezném magam.
Ha sikerült ezt elolvasnod, akkor gratulálok. Igazság szerint ehhez senkinek nincs köze. Ez az én problémám. És ha bárki is jön azzal, hogy túlzok meg pesszimista vagyok azt addig verem míg...
Nem szoktam túlozni. Csak leírom az érzéseim. Nem tehetek róla, hogy ennyire erős az összes. Ilyen vagyok. Sírok fuldokolva ha már muszáj. Röhögök ha valami vicces.
Nem tanulok. Nincsen kedvem.
Most, hogy leírtam kicsit jobb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.