néha téged látlak mikor behunyom a szemem. titeket. látlak és átkozom a napot mikor találkoztam veletek. minden apró emlékfoszlányt a szemétbe dobnék. kitépném az összes lapot a múltamból. elásnék minden tárgyat ami akármire emlékeztet.
boldogan élnék a múlt nélkül. magamra gyújtanám a házat és nézném ahogy ég az emléketekkel. sikítanék, beszélnék a semmihez, mint egy őrült. egyre biztosabbá válik ez a jövő.. hogy egyszer az agyam feladja a harcot a szívemmel és képeket vetít elém, amiktől teljesen kétségbe esek. vagy én nyúlok a vég felé.
nap mint nap látnom kell azokat akik a fájdalmat mélyítették bennem. akik nem emlékeznek rám vagy csak sosem vettek észre, akikkel MIND én rontottam el..
de néha olyan mintha lennék valaki.. mintha szép lennék. mintha érdekelne, hogy az emberiség többségének rosszabb a helyzete..
mondd meg bébi hol szúrtuk el.
hát kiderült hogy úgysem lesz jobb. bármilyen cuki srác is mondja, hogy majd minden jó lesz, hogy majd átnézünk egymáson.. ha másnap szégyenli, te pedig nem akarod, hogy kerüljön..
a vége mindig ugyanaz..
mind belehalunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.