Éled az életed boldogan és boldogtalanul (legbelül inkább az utóbbi) amikor eljön a NAGY NAP. Lelkileg felkészülsz a boldogságra, hogy iigen, ma láthatom még egyszer, mielőtt szünet. Meglát, vigyorogva fogad,te szintén. Életed legjobb néhány óráját éled át és végre igazán BOLDOG vagy. Jól sikerül az előadás is és épp a mérgezett almát eszed az esőben amikor beszélni kezdtek és majdnem elájulsz Tőle, és már azt hiszed te vagy a legszerencsésebb amikor nagyot koppansz a padlón. Soha többet nem láthatod. MICSODA?! SOHA?! Sírsz az esőben és arra gondolsz milyen boldog lettél volna ha az alma megöl a színpadon, de nem, neked élned kell, megélni ezt az egészet.
Ezután otthon sírsz és beszélsz vele és egy kicsit megnyugtat, de még nem a legjobb. Másnap reggel belenézel a tükörbe és sírsz, aztán látsz egy rendszámot vagy csukott szemmel látod őt vagy csak hírtelen egyedül leszel és sírsz.
De ez nem elég. Rájössz az igazságra, hogy ebből soha nem lehet semmi. Neki ez túl sok lenne, de mégsem érted, hogy mért SAJNOS tizenkettő.
Napközben játszottál vagy épp elfolytottad a gondolatát és könnyebb volt. Emberek között könnyebb, de majd megszakad a szíved. Mintha kitépte volna ott az esőben. Az gyönyörű volt, de már elviselhetetlen.
Reggel egy Neki címzett levél. Nem rakom be, túl személyes.
Ennyíí.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.