Elindulok hazafelé, az irányt nagyjából tudom, de az sem érdekelne ha eltévednék. Az út szélén sétálok. Félek. Félek attól, hogy valaki előugrik a bokorból és megtámad. Félek, hogy megáll egy kocsi, elvisznek és soha többé nem jutok haza. Odaérek a füves részre. Sok fa, sok bokor, ember sehol. Félek. Azért, mert egyedül vagyok, majdnem sötét van és kirabolhatnak. Félek, hogy szellemet látok és mégjobban fogok félni. Odaérek egy úthoz a sínek felé. Nem, ez nem az, biztosan tudom. Eltévedtem? Nem,.. tudom hol vagyok, megvan az út. Majdnem benőtték a növények. Rémisztő. Ráveszem magam, hogy lemenjek. Majdnem a síneknél vagyok. Kezdek félni, mert mindig a síneknél a legrosszabb. Egyedül nem jöttem még erről az oldalról. Nem látom a vonatot ha jön, mert a növények takarják. Ha közel megyek akkor pedig meg fogok ilyedni. Végül elindulok. A lámpa pirosat mutat. A fene essen belé, kinek mutat pirosat?! Azt hiszem a vonatnak, de ha mégsem? Meg fogok halni. Sírni kezdek, elindulok a sínek felé. A felén túlvagyok, de úristen, mi az ott? Fény, jön a vonat, sírok és futok egyszerre. Amikor szerencsésen átérek a szívem végre kicsit lassabban ver. Most jön a kocsiút. Jaj, már megint a növények. Most fognak elütni. Ha kimegyek megnézni jön-e valaki akkor már az úton állok. Na jó, haggyuk az egészet. Átrohanok, hátha szerencsém van és nem ütnek el. Kocsi sehol. Huh. Már nem félek annyira, mert bent vagyok a lakóparkban. Hallom a vonatot magam mögött. Ez ölhetett volna meg. Fáj a lábam, még mindig fáj, mert feltörte a cipőm, ami a táskámban van. Sietek, már majdnem futok. Ablakokat nyitnak. Megrémülök. Újabb ablaknyitás, újabb összerezzenés. A harmadiknál már nem. Eljön mellettem egy busz. Eljön mellettem egy nő a gyerekével. Talán sohasem lesz gyerekem. Befordulok az utcába. Kocsi. A saját utcámban fogok meghalni. Szép lenne. A szomszéd épp áll be a kocsijával. Integetek neki és próbálok elviselhető fejet vágni. A szomszéd lány áthozza a cicámat. Kérdezem, hogy bejön-e, de látja ő is, hogy most nincs kedvem a társasághoz, inkább hazamegy. Alig találom a kulcsot, mert haza kellett hoznom a cipőmet, ami sok helyet foglal, abban a kicsi táskában. Belépek a házba. Sehol senki. Hideg van. Megetetem a cicákat, sms-t írok, hogy élek és otthon vagyok. A kis neszek is megijesztenek. Megiszok fél liter vízet. Hangosan énekelek szomorú dalok, hogy ne féljek. Blogot írok és közben megy a zene. Szintén nem túl vidám. Legalább nem ugrottam a vonat elé. Bár úgyis mindegy mit teszek. Nem hiszem, hogy bárkinek is számítana később. Már sötét van, de legalább bent vagyok a hideg házban. Fázom. Félek attól a kis dísztől, attól a manótól. A macska előttem ugrik le. Egy percre megáll a szívem. Az a darabokra tépett, megcsonkított szívem, amit nem bírok rásózni senkire. Hmm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.