az őrület rohamokban tör rám. elég kimerítő. és hiábavaló küzdeni ellene. elég szar.
olyan mintha nem lenne semmi. furcsa, Nála mindig is ezt éreztem. a tökéletessége mindent betölt. de most nem a boldogság van csak. nem. most tényleg nincs semmi. először azt éreztem, hogy el fogok ájulni, hogy szédülök. aztán.. sosem lennék elégjónő neki. soha. nem illenék bele a tökéletes kis világába. nem vagyok se menő. se szép. se különleges.
tudom ez is elmúlik majd. de már megéltem egy mélypontot, mint minden más hasonló érzelemmel. talán most jön egy újabb. nem tudom. ahogy a jövőben sem voltam sosem biztos. de nem merek lépni. azért mert félek.. nem a visszautasítástól, hanem, hogy bunkó lesz és elsírom magam. hogy utána fájni fog, mert nem mondhatom, hogy de_van_még_remény. akkor már nem lenne. ha pedig valami tömeges véletleneknek köszönhetően bármi is lehetne visszariadnék a boldogságtól. a tökéletességtől. túl kevés vagyok. ezt érzem. mást nem. meg azt a ragyogást. de a fénye nem ér el hozzám. csak messziről csodálom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.